1.

Dokumentum és forrás gyűjtemény könyvtári, levéltári, hagyatéki

anyagokból, személyes emlékekből a résztvevőknek, intézményeknek.

Kb. 150 oldal, 150 példány

195.000.-

2.

Emléktábla elhelyezése a volt tanoncotthon és kertésztelep épületén.

Táblák elkészítése, felszerelése, koszorúk, a résztvevők szállítása, a két helyszínre. (Hermina út, Keresztúri út)

225.000.-

2.

Koszorúzás a zsidótemetőben a tanoncotthon és a kertésztelep volt

vezetőinek, Kertész Ödönnek és Izsák Károlynak sírjánál.

A sírok rendbehozatala, koszorúk.

25.000.-

3.

Kamara kiállítás a találkozó színhelyén, a 3. pontban szereplő

anyagokból, fényképekből. A kiállítást a későbbiekben a Zsidó Múzeumnak adjuk át.

75.000.-

4.

Sajtótájékoztató.

25.000.-

5.

Dologi költségek

35.000.-

6.

A Budapesti Zsidó Hitközség fogadása a Goldmark teremben a

résztvevők tiszteletére.

-

ÖSSZESEN

580.000.- Ft.

Feivel (vagy Feiwel) Lipót, a Morvaországból Pestre származott zsidó lakatosmester életútja szinte az egész XIX. századot átfogja, s kiválóan reprezentálja a tehetséges és szorgalmas, a saját erejéből felemelkedő iparos alakját. Pedig a korabeli Magyarországon és annak is a központjában, Pest-Budán, nem volt könnyű dolga. Meg kellett küzdenie a zsidókkal szembeni előítélettel, a céhmesterek intrikájával, akik sehogyan sem akarták befogadni a fiatal és törekvő lakatost. De ő szívósan küzdött, s végül szinte mindent elért, amit akart. Pesten polgárjogot nyert, elismert céhmester, később híres kályhagyáros lett, aki sikerrel szerepelt a világkiállításokon is. Egyesületek elnöke, tevékeny emberbarát, aki saját tapasztalatain okulva önzetlenül segített sorstársain. (Az eredetileg német nyelvű önéletrajzot Szalai György fordította magyarra; dokumentumközlésünk az ő fordításán alapszik. F. B.)

1822-ben születtem Phrlitz (Morvaország) városában. Boldogult atyám, aki kereskedő volt, jó anyámmal együtt azon fáradozott, hogy belőlem rendes, talpraesett embert neveljen. Első vallási ismereteimet a szülői házban szereztem. Hatan voltunk testvérek, de felsőbb iskolák hiányában atyám nem gondolhatott másra, mint hogy idejekorán olyan életpályán indítson el bennünket, amelyen fenn tudjuk majd magunkat tartani. Már egészen fiatalon, serdülőkoromban figyelemre méltó volt a kézügyességem. Ha valami elromlott a házban, azt mind én faragtam, én javítottam meg. Éppen ezért boldogult atyám elhatározta, hogy lakatosságra taníttat. Alig múltam tizenhárom éves, amikor egy közel fekvő városba, Nikolsburgba kerültem mint inas egy ottani mesterhez, Ármin Schwartzhoz.

Nevezett személy egyszerű lakatosmester volt, aki bizony igen szűk határok között űzte mesterségét. Csak két vagy három segédet tartott. Ezeknek munkája untig elég volt ahhoz, hogy megrendelőinek kívánságait kielégíthesse. Három évre szerződtem nála. Abban az időben még nem működtek esti iskolák, sem másfajta intézmények, ezért azon fáradoztam, hogy a szakmám elsajátításához szükséges ismereteket a magam erejéből sajátítsam el. Egész lényem tele volt tudásvággyal és ambícióval. Mindamellett egy pillanatig sem feledkeztem meg vallásos nevelésem követelményeiről. Vallási teendőimet mégsem tudtam zavartalanul gyakorolni, mert egy alkalommal segédeink egyike durván megzavart imádkozás közben. Felszólított, hogy azonnal menjek ki, s hozzak neki valamit. Én abban a szent meggyőződésben voltam, hogy az imádkozást megszakítani bűn, ezért nem akartam engedelmeskedni neki. A segéd azonban iszonyú dühbe gurult, egy botot kapott a kezébe, és szörnyen megvert. Elkeseredésemben, hogy ilyen jogtalanság esett meg velem, hazaszaladtam a három mérföld távolságnyira lévő szülői házba. Érthető volt szegény szüleim megrökönyödése, amikor így láttak viszont. Szemrehányásokkal halmoztak el, de szavaikból azt is kivettem, hogy mindamellett nagyon boldogok, hogy vallásos érzéseim az idegen környezetben sem fakultak meg. Mindenáron rá akartak beszélni, hogy térjek vissza mesteremhez. Kérésükre aztán vissza is mentem, és miután ő a brutális segédet elbocsátotta, szerencsésen befejeztem tanulóéveimet.

Nagy büszkeséggel kerestem fel a lakatosok céhmesterét, és miután bemutattam neki egy munkámat, megkaptam tőle a tanúsítványt. Néhány hetet még a régi mesteremnél töltöttem. Hosszú idő óta melengettem azt a szándékomat, hogy elinduljak világot látni. Most hozzá is fogtam ennek kiviteléhez. Hátizsákkal a vállamon útnak indultam. Először Misslitz városában tartottam pihenőt. Itt Rafael König műhelyében rögtön munkához jutottam. Szorgalmas voltam, és egyre ügyesebb lettem szakmámban. Hat hónap eltelte után kiléptem, és a nagy világvárosba, Bécsbe siettem

A fiatal lakatosinas, az alig tizenhét éves Lipót 1839-ben bátran nekivág a nagyvilágnak, hogy mesterségét minél jobban megtanulja. A XIX. század elején az utazás, különösen az ilyen szegény vándorinasnak, nem könnyű dolog. Az országút ezer veszélyt rejt. De Lipót tele van energiával, tettvággyal, nem fél a nehézségektől. Egyenesen Bécsbe indul, ahol vallása miatt nehezen kap állást, s ha kap is, nem maradhat sokáig. (F. B.)

Az akkori viszonyok között utam egy világjáró körúttal ért fel. Éppen ezért nem akartam lemondani arról, hogy jó szüleimtől érzékeny búcsút ne vegyek.

Hideg novemberi reggel volt, mikor hárman három barát rákanyarodtunk a pohrlitzi főútra. Szilárd elhatározásunk volt, hogy ügyességünkkel hírnevet szerzünk és jó pénzt keresünk. Fájdalmas hangulatunk, mely a búcsúzáskor fogott el bennünket, hamarosan jókedvbe csapott át. Távozásunkkor, egyik tapasztalt kollégám tanácsára, igen-igen spórolósan éltünk. Erre annál inkább is szükség volt, mert bizony nagyon szerény összeggel rendelkeztünk. Ezért a bevett szokás szerint minden útba eső faluban a parasztoktól kértünk szállást és elemózsiát. Sohasem fogom elfelejteni azt a szorongató érzést, mely elfogott, mikor először koldultunk alamizsnát. Ebben az első faluban egy igen rendes parasztasszonnyal, Knődel asszonysággal találkoztunk, aki oly töméntelen élelmiszert adott nekünk, hogy valósággal meg is ijedtünk.

Az úton apróbb-nagyobb kellemetlenségek egyaránt értek bennünket. Ugyanis nemcsak a testi megpróbáltatások ellen kellett küzdenünk, de előfordult nemegyszer, hogy más vándorlegények is megtámadtak minket. Ilyenkor szabályszerű verekedés kezdődött közöttünk. Egyik ilyen alkalommal valamelyik társam súlyosan megsebesült, és vérbe fagyva maradt a helyszínen.

Mikor már torkig jóllaktam ezekkel a szörnyűségekkel, elhagyva társaimat, úti alkalmatosságot kerestem, és végre megérkeztem Bécsbe. Itt egy fogadóban szálltam meg. Mindenáron munkát kerestem, de az itteni mestereknél nem sok tennivaló akadt. Igaz, elég gyenge és kistermetű is voltam még így tizenhét évesen. Végül is elmentem az egyik bécsi műhelybe egy keresztény lakatosmesterhez, hogy munkát vállaljak nála.

Vallásosságom itt is kellemetlen helyzetbe hozott. Meg kellett ugyanis vallanom a mesternek, hogy én nem ehetek az ő kosztján, és szombati napokon nem dolgozhatom. A mester mindent megtett, hogy meggyőződésemben megingasson. Lehetetlennek tartotta azt az elképzelésemet, hogy munkámért készpénzt fizessen. Az neki teljesen mindegy, hogy az asztalánál nyolc vagy kilenc személy eszik, de az már nem, hogy bért fizessen.

Végül is nem tehettem mást, kijelentettem neki, hogy én nagyon kevés fizetséggel is beérem. Így már meg is tudtunk egyezni. Nagyon szerény összeget fizetett, de én mégis büszke voltam rá, hogy alkalmazott. Az is nagyon jó érzés volt, hogy Bécsben dolgozhattam.

Hetek és hónapok teltek el anélkül, hogy kivéve a péntek estéket meleg ételt tudtam volna enni. Mesterem azonban rendes ember volt, és ezért minden nélkülözés ellenére jó egy évet töltöttem műhelyében.

Közeledtek azonban a húsvéti ünnepek, és ezt a nyolc napot teljes mértékben a rituális szokásoknak megfelelően akartam megünnepelni. Nem kívánhattam mesteremtől ilyen nagyfokú áldozatot, és ezért felmondtam neki.

Hosszas keresgélés után egy nagyobb műhelyben találtam munkát. A bökkenő csak az volt, hogy itt is ragaszkodtam ahhoz, hogy ellátás helyett készpénzzel fizessenek. A mester eleve figyelmeztetett arra, hogy ha ilyen kikötést teszek, nem fogom semmire sem vinni. Lazítani kell vallási nézeteimen. Én azonban szigorúan tartottam magamat atyáim parancsolataihoz, és nem adtam be a derekam. Így vándoroltam egyik műhelytől a másikig, de sehol sem kaptam állást.

Lakatosinasunk, zsidósága miatt állandó vándorlásra kényszerült: három évig maradt Bécsben, majd, szinte szökve Pozsonyba érkezett, ahol csak rövid ideig tartózkodott, mert igazából már Pest városa csábította. Útközben Pest felé váratlan szerencse éri: megpihenve egy fogadóban, egy jóakaratú szaktársával találkozik, aki szíves ajánlólevelet ad neki pesti lakatos rokonához. Pestre érkezvén fel is keresi a lakatosmestert, de kellemetlen csalódás éri. (F. B.)

A szükség végül mégis arra kényszerített, hogy a számomra oly drága vallási felfogásomból, melyet a szülői házból hoztam magammal, engedjek. Csak így tudtam helyet találni magamnak egy nagyobb műhelyben, Bécsben. A mesterem és gazdám Josef Brüll volt, aki negyven segédet foglalkoztatott, és egyike volt a legkiválóbb lakatosoknak.

Ügyességem fokról fokra nőtt, tapasztalatom egyre bővült. Mindez irigységet váltott ki társaimból, és egyre több kellemetlenség ért. Hálókamráink a pincében voltak, s én a reggeli imáimat igyekeztem itt észrevétlenül elvégezni. Kora reggel már a műhelyben dolgoztam, és a reggeliig meg nem álltam. Történt egy alkalommal, mikor éppen tefilinemet (imaszíj) raktam fel, hogy egyik társam meglepett. Azon nyomban hívta a többieket, akik elkezdtek gúnyolódni rajtam, és sértő szavakkal halmoztak el. De akárhogy is gúnyolódtak és sértegettek, mindez továbbra sem akadályozott meg vallási kötelességeim teljesítésében. Jámborságomnak végül is az lett a jutalma, hogy a mester egyre elégedetlenebbé vált velem szemben.

Háromévi megfeszített munka után újból vágyat éreztem, hogy utazzam, ismereteimet bővítsem, s a világot a maga nagyszerűségében lássam. A kötelező katonaidőmet még nem szolgáltam le, ezért csak nagy nehezen sikerült Magyarországra átjutnom. Pozsonyban megpihentem, és egy ottani műlakatosnál, név szerint Modernnél állást is kaptam. Nála azután alkalmam nyílt arra, hogy meggyőződjem: mesterségemben már eddig is tetemes előrehaladást tettem.

Pontosan ezen a napon ült össze Pozsonyban az országgyűlés, és egy követe meg is jelent műhelyünkben, mert takaréktűzhelyet akart rendelni. Mesterem azonban az előkelő vendéggel nem tudott szót váltani. Hallgattam egy ideig a magyarázatát, aztán letettem a kalapácsot, és néhány szakszerű észrevételt közbevetettem. A követ most felém fordult, és velem kezdett beszélgetni. Utána a munka elvégzésével kizárólag engem bízott meg. Én a munkát a megrendelő legnagyobb megelégedésére végeztem el, úgyhogy még borravalót is kaptam tőle, ami leírhatatlan örömömre szolgált.

Ennek ellenére nem maradtam sokáig Pozsonyban, mert a műhelyünkben uralkodó zavaros viszonyok két hónapi tartózkodás után arra kényszerítettek, hogy lépteimet Pest felé irányítsam. Útközben meg akartam látogatni rokonaimat, akik Vác közelében laktak. Vác városába érve megpihentem egy vendéglőben. Alighogy az asztalhoz ültem, egy tekintélyesnek látszó úr ült le mellém. Beszédbe elegyedtem vele, és nagy örömmel hallottam, hogy ő is lakatos.

A további beszélgetés során kiderült, hogy van Pesten egy rokona, aki a legelőkelőbb lakatosmesterek közé számít, és közölte velem, hogy örömmel ad nekem hozzá egy ajánlólevelet. Jóindulatát hálásan megköszöntem, majd búcsút vettem tőle, és rokonaimnál való rövid tartózkodás után látogatásom befejeztem, és Pestre utaztam.

Vasárnap érkeztem a városba, és első lépésemet az ajánlott mesterhez irányítottam. A kapu bejáratánál egy erős testalkatú és kemény arcvonású emberrel találkoztam össze. Dobogott a szívem, amikor Lanki úr felől érdeklődtem nála. Kiderült, hogy éppen ővele állok szemben. Megkérdezte tőlem, mit kívánok, mire én átnyújtottam a kapott ajánló írást. Alaposan szemügyre vett, majd megkérdezte tőlem, hogy vajon zsidó vagyok-e. Mikor igennel válaszoltam, eléggé hűvös hangon kijelentette, hogy pillanatnyilag nem tud alkalmazni, de azért adjam meg a címemet, hogyha később mégis akadna munka, értesíteni tudjon.

Feivel Lipót lakatossegéd Bécs és Pozsony után Pesten is szerencsét próbál. Nagy reményekkel, de szinte üres zsebbel érkezik a városba. A mester, kinél végre munkát kap, hidegen és ridegen fogadja. A húsvéti ünnepeket kihasználva elhagyja a barátságtalan műhelyt, és máshová szegődik. Új mestere már elismeri és megbecsüli munkáját. A többi segéd azonban fellázad a zsidóságát nyíltan vállaló Lipót ellen, de az emberséges főnök inkább őket küldi el, és Feivelt kinevezi öreginasnak, akire nyugodt szívvel bízhat fontosabb munkákat. (F. B.)

Szép reményeimet, melyeket Pesthez fűztem, most nagy-nagy csalódás váltotta fel. Pénzem utolsó maradéka alig volt elég arra, hogy lakásomért egyheti bért kifizessek. Minden megtakarított pénzemet feléltem, és szinte egy fillér nélkül álltam. Kétségbe voltam esve, mert nem tudtam, mikor jutok valami munkához. Hirtelen elhatározással szüleimhez fordultam, adjanak valami csekély támogatást. Ez annál fájdalmasabban esett nekem, mert távollétem hosszú évei alatt sohasem vettem igénybe jóságukat. Őket nagyon lehangolta Bécsből való távozásom, mégis küldtek számomra öt guldent, melyet, alighogy munkát kaptam, köszönettel visszajuttattam nekik.

Napról napra fáradhatatlan pontossággal megjelentem a fogadóban, hátha valami munkát kapok, de sokáig nem volt szerencsém. Egyik reggel, mikor éppen sorsomon töprengtem, megjelent a fogadóban egy ember, és arra kérte a gazdát, ajánljon neki rögvest egy ügyes segédet. A választás rám esett, és így lettem egy Lauki nevezetű mester segédje. A munkakönyvem átvétele után még azt is a lelkemre kötötték, hogy legyek korán a műhelyben, mert egy tanoncot fognak hozzám küldeni. Másnap reggel a megbeszélt időben megjelentem. A többi segéd már a helyén volt, de nekem meg kellett várnom a mestert, hogy személyesen jelölje ki a munkakörömet. Végre megérkezett. Azonnal megismert, mert hiszen ő volt az, kinél Pestre érkezésemkor jelentkeztem, és bizalmatlan képpel kérdezte, mi járatban vagyok. Azt feleltem neki, hogy az üzletvezetője alkalmazott. Egy darabig csak rázogatta a fejét, és hitetlenül nézett rám, mert sehogy sem tudta elhinni, hogy a lakatosmesterségre zsidó ember is alkalmas lehet. Ennek ellenére munkát adott a kezembe. Elkezdtem dolgozni, de kínosan érintett, hogy a mester egy pillanatig sem veszi le rólam a szemét, és állandóan a hátam mögött áll. Mikor a munkát befejeztem, a mester tüzetesen megvizsgálta az elkészített darabot. Hibát azonban nem tudott felfedezni rajta. Később már nehezebben megmunkálható anyagot kaptam a kezemhez, és ezeket is a mester tökéletes megelégedésére végeztem el.

A próbaidő letelte után tizennégy napig tartott akkoriban a mesterhez mentem, hogy rendezzük a bérkérdést. Igényeim felől kérdezősködött, de én a megállapítandó bért teljesen az ő belátására bíztam.

Meg kell azonban mondanom, hogy nem éreztem magamat jól a műhelyben, mert nem tudtam elfelejteni a barátságtalan fogadtatást, a mester kezdeti lenézését és bizalmatlanságát. Közeledett a tavasz és ezzel együtt a zsidó ünnepek. Ez alkalmat adott arra, hogy szakítsak eddigi munkámmal. A zsidó húsvétot ugyanis beteg testvéremnél akartam tölteni. A mester le akart beszélni elhatározásomról, de mikor látta, hogy nem tágítok, kiadta munkakönyvemet. Távozásomkor hangsúlyozta, hogy nála mindig tárt kapukra találok, ha netán majd meggondolom magamat.

Az ünnepek után már egy másik mesternél, Kern Istvánnál jelentkeztem munkára, akinek az Ó utcában volt műhelye. Ennél a cégnél nagyon is éreztették velem zsidó származásomat. Hiába vagyok békés természetű, egyik társammal sehogy sem tudtam megférni. Annyira felheccelte társait, hogy azok kijelentették, elhagyják a műhelyt, ha a mester nem hajlandó az én elbocsátásomra. A mester azonban becsületes ember volt, jó szívvel megáldva, és hallani sem akart a követelésükről. Kifizette bérük egy részét, s inkább őket küldte el. Ráadásul, mikor másnap reggel mégiscsak megjelentek a műhelyben, a rendőrség is ott termett, és huszonnégy óra áristomra büntette őket a munka önkényes megtagadása miatt. Ezek után a mester öreginasnak nevezett ki. A fontos munkákat velem végeztette, és társaimra is nekem kellett felügyelnem

Lakatossegédünk végre munkát kapott egy pesti mester műhelyében, de személye vihart kavart az inasok között. Az elcsapott inasok összeesküdtek ellene: a fogadóban kilesték és el akarták püfölni, de Feivel túljárt az eszükön. Leitatta a hőbörgőket, ő maga pedig angolosan távozott. Kitartó munkával szakmája mestere lett, és elhatározta, hogy önálló műhelyt nyit Pesten. Támogatásért az 1842-ben megalakult Izraelita Kézműves és Mezőgazdasági Egyesülethez fordult. Az egyesület, melynek létrejöttét Kossuth Lajos is üdvözölte, kis huzavona után támogatta Feivel kérelmét. (F. B.)

A ház lakói többször figyelmeztettek arra, hogy ne járjak a fogadóba, mert a mester által elbocsátott társaim más barátaikkal együtt összeesküdve, ott vannak, és alig várják, hogy megbosszulhassák magukat rajtam. A mester ugyanis engem bízott meg a munkások szerződtetésével. Én viszont nem akartam visszautasítani ezt a feladatot, és a figyelmeztetések ellenére minden félelem nélkül továbbra is bejártam a fogadóba. Egy alkalommal alig, hogy megláttak, már ezzel a csatakiáltással fogadtak: Nézzétek, jön a zsidó! Fenyegető mozdulatokkal, botokkal felfegyverkezve közeledtek felém. Szorongás fogott el. Éreztem, hogy életem veszélyben forog. Az utolsó pillanatban azonban szerencsés gondolatom támadt, és a felpaprikázott társaság felé fordultam: Jöjjetek, barátaim! Meghívlak benneteket mulatni és egész este az én kontómra ihattok!

Odaintettem a vendéglőst, és felszólítottam: készítsen mindenféle ételt-italt. Bátran velük tartottam az ivásban. Ellenségeim a mértéktelen ivásban, és az ellenem táplált, de visszafojtott haragtól hamarosan elálmosodtak. Én pedig kihasználva az alkalmas pillanatot, azzal a kifogással, hogy a betegpénztárba járó hátralékot kell befizetnem, visszavonultam a mellékszobába. Néhány perccel később az erősen beivott társaságot magára hagytam.

Szakmámban ekkor már eléggé jártas voltam, gazdag tapasztalatokkal rendelkeztem, és bíztam ügyességemben. Ugyanakkor a sok bántalomtól és üldözéstől, melyet el kellett tűrnöm eddigi életemben, elfáradtam. Érett meggyőződéssel elhatároztam, hogy önállósítani fogom magam. Tudomásomra jutott, hogy Pest-Budán az Izraelita Kézműves és Mezőgazdasági Egyesület arra az Istennek tetsző feladatra szánta el magát, hogy segítőkezet nyújt az önállósulásra vállalkozó zsidó kézműveseknek. Az egyesület ily módon akarta az ipari munkát megszerettetni a zsidókkal. Elhatározásomban még jobban megerősödve, az egyesület közbenjárását kértem: hasson oda a városi tanácsnál, hogy engedélyt adjon nekem a kézművesipar gyakorlásához.

Az egyesület élén akkoriban dr. Jakobovics Fülöp elnök állott és Kern Jakab volt az igazgató. Utóbbit arra kértem, hogy vesse latba befolyását érdekemben a városnál. Kern úr igen barátságosan fogadott, és azt a tanácsot adta, hogy hangsúlyozzam ki kérésemben: az igazolvány kiadásának minden költségét én magam vállalom. Kérésem az egyesület vezetősége elé került, ahol Jakobovics elnök azon a véleményen volt, hogy én, mint külföldi származású nem igényelhetem az egyesület támogatását. Kern úr azonban ennek ellenére nem vonta meg tőlem a támogatását, és azt fejtegette, hogy ilyen lehetőséget semmiképp sem szabad elszalasztani, hiszen én anyagi segítséget nem kérek az egyesülettől, csupán az erkölcsi támogatásukra számítok. Másrészt hajlandó vagyok inasokat díjtalanul kitanítani a mesterségre. Ennek aztán megvolt a hatása. Kérésemet pártolólag terjesztették a városi magisztrátus elé.

Feivelnek sikerült elérnie, hogy a tanács Pest város polgárainak sorába iktatta, és engedélyezte mesterségének gyakorlását. A lakatoscéhbe ekkor még nem vették fel, mivel a többi céhes mester erősen ellenállt, hogy tagjai közé zsidó mesterembert fogadjon. Feivel tehát apai örökségéből megnyitotta Szerecsen (ma: Paulay Ede) utcai kis műhelyét, melyet hamarosan méltánytalan támadás ért: a féltékeny mesterek inasai elcsúfították a műhely díszes cégérét. A talpraesett Feivel azonban ezt is a maga hasznára tudta fordítani, mégpedig a korabeli sajtó nyilvánossága segítségével. (F. B.)

Azzal a kéréssel fordultam tehát a városi tanácshoz, hogy elsősorban adja meg számomra a polgárjogot, másodsorban pedig adjon engedélyt, hogy lakatosmester lehessek. A tanács válaszában hangsúlyozta, hogy kérésemet addig nem veheti figyelembe, amíg nem adom be nekik származási papírjaimat és a katonaságtól való elbocsátó igazolásomat. Amikor minden szükséges iratot megkaptam és bemutattam, bekebeleztettem a magyarországi polgárságba.

Visszaadták összes papírjaimat, kivéve a kézművesség gyakorlása iránt beadott kérvényemet, mert utóbbit jóváhagyás céljából a lakatoscéhhez kellett beküldeni. A kérés a céhben hallatlan zavart keltett, mert én lettem volna az első zsidó mesterember, akit a céhbe felvesznek. Nemleges határozatuk igen lesújtott. Hiába, ők csak nem akartak megtűrni szövetségükben zsidót. Nem is volt még példa rá, hogy ilyesmi előfordult volna körükben. A következő, igen furcsa, határozatot hozták: Mi a kérelmezőt már azért sem vehetjük fel a céhünkbe, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a zsidók a tolvajokkal játszanak össze.

Szerencsére mégsem kellett sokáig várnom. A sötét látóhatáron mégis csak megjelent egy halvány fénysugár, és más dolgokkal együtt az én ügyem is kedvezőbbre fordult. 1847-ben az Ungar című ügyesen szerkesztett újság, többek között arra a feladatra vállalkozott, hogy a tarthatatlan egyesületi viszonyokat bírálja, és mikor a szerkesztő fülébe jutott, mint bánt el velem a lakatoscéh, a történtekről éles hangú cikket írt, melyet így fejezett be: Kivel fogtak öszsze vajjon a tolvajok akkor, amikor még nem voltak zsidó lakosok? A bölcs városi tanács erre úgy döntött, hogy a jövőben ugyan gyakorolhatom mesterségemet, de kizárólag zsidó segédekkel dolgozhatom.

Egyelőre ezzel is elégedett voltam. Eljártam annak érdekében, hogy magamhoz vehessem 300 forint értékű örökrészemet, mely boldogult apámról maradt rám, és önállósítottam magam. Még abban az évben, 1847-ben egy Szerecsen utcai ház pincéjében megnyitottam kis műhelyemet. Nagy büszkeséggel egy méter hosszú cégtáblát függesztettem az üzlethelyiség fölé. Ezzel adtam tudtukra az arra járó embereknek, hogy itt egy képzett lakatos működik.

Lakásom a Király utcában volt, Bőhm Farkas úr vendégfogadójában. Egyik reggel arra ébredtem, hogy szobaajtómon szünet nélkül dörömbölnek. Rémülten ugrottam ki az ágyból, hogy a lárma okát megtudjam. Csak annyit közöltek velem a szomszédok, hogy siessek a műhelybe, mert baj van. Megérkezve a műhelyhez, nagy megdöbbenéssel láttam, hogy cégtáblámat piszokkal éktelenítették el. A merénylet színhelyét sűrű tömeg állta körül, s élénken tárgyalták az eseményt. Az előzményekről csak annyit tudtam meg, hogy lakatosmester kollégáim felbiztatták inasaikat ennek a szégyenletes tettnek az elkövetésére.

Miközben a merénylők után kutattam, arra a szerencsés gondolatra jöttem, hogy elmenjek az Ungar szerkesztőségébe. Szerettem volna, ha az esetet közlik az újságban. A szerkesztőségben azonban nem sok jóval biztattak, ugyanis semmiféle konkrét adattal nem tudtam nekik szolgálni a merényletről. Arra azonban a szerkesztő örömmel vállalkozott, hogy becses lapjában közöl tőlem néhány sort, melyben én köszönetet mondok mindazoknak a mestereknek, kiknek legényei részt vettek a merényletben, s ha nem is akarták, mégis szívességet tettek nekem a dologgal, mert ilyen módon ismert lettem a nagy nyilvánosság előtt. A merénylet hírére ugyanis a közönség felfigyelt műhelyemre, és hitsorsosaim is megkönnyebbüléssel szereztek tudomást arról, hogy közelükben egy önálló zsidó lakatosmester működik. Ez a közjáték nem kis mértékben járult hozzá, hogy nevem napról napra ismertebbé vált, s elhalmoztak munkával.

Feivel szívós kitartással igyekezett bekerülni a pesti lakatoscéhbe, ami nem ment könnyen. A céhmesterek ugyanis erősen óvták szakmájukat, és különösen a zsidókat igyekeztek minden erővel távol tartani a szövetségtől. (Igaz, néhány nagyobb városban, például Miskolcon, engedélyezték, hogy a zsidó iparosok külön céhbe tömörüljenek.) Önéletírásunk hőse azonban nem adta fel tervét: kétszer is elkészítette, mégpedig szigorú feltételek között mesterdarabját, míg végre a céh vezetői engedtek. Így Feivel Lipót lett, nemcsak Pesten, hanem az egész akkori Magyarországon az első zsidó kézműves, akit a hagyományos céhszervezetbe felvettek. (F. B.)

A tanács kikötése szerint csak zsidó inasokkal dolgozhattam, de a baj az volt, hogy Pest városában nem tudtam zsidó segédeket kapni. Ezért levelet írtam szülővárosomba, s ennek eredményeként többen követték hívó szavamat.

1848-ban műhelyemet áttettem a Király utcába. Itt elsősorban takaréktűzhelyeket készítettem. A tűzhelyeken rövid idő múlva olyan újításokat alkalmaztam, melyek igen kifizetődőknek látszottak. Az általam végrehajtott újításokra szabadalmat is kértem.

Ha utólag visszagondolok ezekre az időkre, elmondhatom, milyen áldatlan viszonyok között működött akkor egy zsidó vallású mester! A céhek hatalmától és önkényeskedésétől sokat kellett szenvednem. Jogukban állt például, hogy egy olyan mesternek, akit nem vettek fel szövetségükbe, megtiltsák azt, hogy az utcáról nyisson bejáratot műhelyébe. Az utcai bejáratot ezért deszkákkal kellett elfedni, úgyhogy a műhelybe csak az udvarról lehetett bemenni. Ezt a jogot velem szemben is szerették volna gyakorolni. Ettől a megaláztatástól azonban megvédett engem a takaréktűzhelyre nyert szabadalmam. Cégtáblámon a nevem és a szabadalmi megjegyzés mellett ugyanis ott ékeskedett az osztrák sas is. Ezt azonban nemsokára el kellett távolítanom, mert szabadalmam sajnos csak Magyarországra volt érvényes.

A sok megaláztatás, ellenségeskedés ellenére sem vesztettem el egy pillanatra sem kedvemet, és kettőzött szorgalommal adtam át magam a munkának. Mindenáron fel akartam magam vétetni a lakatosok céhébe. Egyik napon aztán a tiszteletreméltó céhszövetségnek tudtára adtam, hogy néhány tagjuk jelenlétében szeretnék mesterdarabot készíteni, hogy felvegyenek maguk közé. A nemes urak azon a véleményen voltak, hogy én nem vagyok alkalmas ilyen feladat elvégzésére. Nem tehettem semmit. A szövetségnek ezt az újabb akadékoskodását is le kellett nyelnem és türelemmel várnom, míg nem kegyeskednek újra foglalkozni velem.

De ez az idő is elérkezett. Értesítettek, hogy már mehetek, mert a céh elöljárója és néhány szakember kijelölte elvégzendő mestermunkámat. Egy megadott munkadarabot, egy erre megjelölt helyiségben, több mester jelenlétében ki kellett kovácsolnom. Minden alkatrész kovácsolását nekem kellett elvégeznem, és minden megmunkált darabot a legszigorúbb vizsgálatnak vetettek alá. Egy céhmester felügyelt reám a munka egész tartalma alatt. Mégsem voltak teljesen megelégedve, s ezért még nehezebb munkát kellett elvégeznem: egy kasszára kellett zárat csinálnom. Rendkívüli ülésen vették szemügyre az elkészített munkadarabomat, de akárhogy is próbálkoztak vele, azon a legélesebb szem sem tudott hibát találni. Mit volt mit tenniük, kénytelenek voltak elfogadni remekemet. Dühüket azonban nem tudták véka alá rejteni. Ezek a velem szemben ellenségesen viselkedő céhtagok mérgükben azokra a mesterekre támadtak, akik engem megvédtek, s munkát adtak. A céhszövetségnél lerakott iratok között rábukkantak arra a bizonyítványra, melyet Kern István lakatosmester adott számomra annak idején.

Kern mestert ezek után felelősségre vonták, hogy miért adott nekem, mint zsidónak ilyen bizonyítványt, s miért vett engem minden alkalommal védelmébe. Kernt erre elhagyta türelme, és felháborodásában sértő szavakat vagdosott az elnöklő személy fejéhez. Beismerte, hogy tudott zsidóságomról, de a legnagyobb mértékben meg volt győződve tisztességemről és rátermettségemről.

A második mestermunkám elkészítése után nagy harcok közepette végre felvettek a lakatosok céhébe. Idővel köztem és számos céhtag között meglehetősen szíves, mondhatnám baráti viszony alakult ki. Egymásután kilincseltek nálam a mentegetődzők. A céhtagok többsége azonban továbbra is váltig meg voltak győződve arról, hogy én nem fogok az egyletnek díszére válni.

A mestermunkát, mely végül is meghozta fáradozásaim gyümölcsét, a céhbe való felvételemet, később az Iparművészeti Múzeumnak ajándékoztam, hogy mint egy jogtipró, önkényeskedő korszaknak az emlékét mindig megőrizze és felidézze

Feivel, miután elérte célját, s felvették a lakatosok céhébe, minden erejét mesterségének szentelte. Szépen gyarapodott, és a társadalmi ranglétrán is egyre feljebb emelkedett. Hamarosan az izraelita kézműves egyesület vezetőségi tagjává választották, ahol saját pénzét is kockáztatva felkarolta az önállósodni akaró zsidó kézművesek ügyét. A segíteni akarásban bizonyára szerepet játszottak saját sorsának keserű tapasztalatai is. (F. B.)

Férfivá értem, és most már minden örömömet az én szerény kis műhelyemben találtam meg. Történt egyik nap, mikor a műhelyajtó előtt álltam, hogy a kézműves-egyesület igazgatója, Kern Jakab úr éppen az utamba akadt. Mikor megpillantott, hogylétem felől érdeklődött. Megkülönböztetett figyelmét annak is köszönhettem, hogy én voltam az országban az első céhtag zsidó lakatosmester. Érdeklődése, megvallom, nagyon jól esett. Egy másik alkalommal, mikor találkoztunk, felajánlotta nekem, hogyha valami nagyobb vállalkozásba kezdenék, és ahhoz pénzre lenne szükségem, kész nekem minden időben a sajátjából kölcsönt adni. Nagylelkűségének módfelett örültem, s bár pillanatnyilag nem volt szükségem kölcsönre, elhatároztam, hogy ajánlatát mégis elfogadom.

Egy héttel később elmentem hozzá, hogy a kért kétszáz forintos kölcsönt felvegyem tőle. Az összeget a legnagyobb készséggel bocsátotta rendelkezésemre. Ezek után természetesen mindent elkövettem, hogy a kapott összeget határidőre, tizennégy napon belül viszszafizessem. Kern úr ez alkalommal sem mulasztotta el, hogy újból kinyilvánítsa segítő szándékát. Isten segítségével továbbra sem voltam rászorulva segítségére, az év végén pedig már ezer forint értékű megtakarított összeget tudtam felmutatni. A megtakarított ezer forinttal egy nap Kern úr elé járultam, hogy az összeget nála kamatra kihelyezzem. Mikor meglátott, azt hitte, hogy kölcsön ügyében járok nála. Kellemesen meglepődött, mikor megtudta, hogy szó sincs kölcsönről, hanem valami egészen másról. Nagyon megörült annak a gyors és szép sikernek a hallatán, melyet iparommal elértem. Mivel úgy érezte, hogy egy kis érdeme neki is van ebben, büszke volt rá. Azt is elismeréssel nyugtázta, hogy mindezt nagyrészt a saját erőmből értem el.

Kern Jakab úr alkalmasnak tartott arra, hogy a kézműves-egyesület vezetőségi tagjává válasszanak. Nem kis elégtétellel említem, hogy bizottsági taggá választásom egyhangúlag történt, és ezt a tisztséget mind a mai napig becsülettel megtartottam.

Ez a megtiszteltetés cseppet sem vakított el, és mindig arra törekedtem, hogy tehetségem szerint használjak az ügynek. Igyekeztem minden lehetőt megtenni az egyesület felvirágoztatása érdekében. Ezért nem lehet csodálni, hogy az első ülésen, melyen megjelentem, mindjárt nagy izgatottság fogott el. Rögtön alkalom adódott arra, hogy a mesterek lelkiismeretlenségéről, kiket az egyesület fizetett a tanoncok tartásáért, meggyőződjem. Az erre a célra szükséges pénzt az egyesület áldozatkész tagjai adták össze. Későbbi tapasztalataim szerint ezt az összeget mintha csak az ablakon hajigáltuk volna ki. A mesterek rossz bánásmódja miatt az inasok egyre-másra szöktek el munkahelyükről. Azt javasoltam tehát, hogy sokkal célszerűbb lenne, ha a rendelkezésünkre álló pénzösszeget szegény, zsidó kézműves segédek önálló iparossá segítésére használnánk fel. Ily módon rövid idő alatt a zsidóságból sok önálló kézművest tudnánk teremteni. A megoldás módja az lenne, ha egy nagyobb összeget a zsidó tanoncok ingyenes ellátására és kiképzésére használnánk fel.

Javaslatomat általános tetszéssel fogadták. Az egyesületnek azonban nem voltak meg a lehetőségei, hogy a tervet megvalósítsa. Elhatároztam tehát, hogy az előbb említett ezer forintomat kamatmentesen az egyesület rendelkezésére bocsátom. Így a javaslatomat meg tudtuk volna valósítani.

Feivel az 1850-es évekre elismert tagja lett a pesti iparosok társadalmának, és az izraelita kézműves egyesületnek. A jeles ünnepeken feleségével együtt kiemelt, díszhelyen ültették le, amit meghatottan fogadott. Érdekes, hogy önéletrajzában a magánéletéről, családjáról szinte semmit sem ír, és kurta megjegyzés erejéig sem említi az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot. Részletesen leírja viszont egy ünnepi beszédét, melyet a fiatal tanoncoknak tartott. A rögtönzött beszéd gondolatai ma is megszívlelendőek. (F. B.)

A zsidó tanoncok képzésére tett javaslatomat és az általam e célra felajánlott összeget az egyesületben örömmel, s igaz hálával fogadták. Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy olyan fiatalembereket válasszak ki, akiknek ügyessége, rátermettsége és becsületessége elég biztosítékot nyújt ahhoz, hogy a támogatás, melyet az egyesület ad nekik, ne legyen terméketlen, sőt az az anyagi és erkölcsi áldozat áldást hozzon.

Az első legény, akit én támogatásra méltónak találtam, egy Kőnig nevű rézművessegéd volt. Javaslatomra az egyesülettől háromszáz forintot kapott, mely összeg az önállósodásához elegendő is volt. Miután az első nehézségeket leküzdöttük, rövid időn belül még számos zsidó lakatos, kovács, rézműves vált segítségünkkel önálló iparossá. Az egyesületnek felajánlott öszszeget csak évek múltán kaptam vissza, de nem bántam meg. Büszke voltam, ha arra gondoltam, hogy csak én magam százhatvan zsidó tanoncnak állítottam ki a szabadulólevelét.

Az egyesület életében az egyik legszentebb ünnepi eseménynek számított a peszách megünneplése, a széderestével együtt. Bizottsági taggá való sikeres megválasztásom után az 1850-es években, már az első peszách ünnepen megjelentem. Velem együtt megjelent a feleségem, született Hirsch Rozália is. Nem akarok kérkedni vele, de tény, hogy később is évente díszhellyel tiszteltek meg.

A széderestét a főkántor éneke vezette be, s az éneklésbe az összes tag bekapcsolódott. Friedmann főkántor éneke után a nagytiszteletű Meisel főrabbi tartott mindenkit magával ragadó beszédet, melyben a fiataloknak a peszách ünnep jelentőségét magyarázta. Összehasonlította a jelen szabadságát a zsidók elmúlt rabszolgaságával. Beszéde a gyermekek és a fiatalok szívére kívánt hatni, hogy éljenek is ezzel a szabadsággal. Emlékeztette őket azokra az időkre, amikor a zsidókat nem engedték kézművesekké válni. Kern Jakab úr is lelkes beszédet tartott a tanoncoknak. Utána pedig én, aki egyáltalán nem vagyok szónoki tehetséggel megáldva, a pillanat ünnepélyességének nem tudva ellenállni, magam is felálltam és a következő szavakat intéztem a fiúkhoz: A mi tudós rabbink szép szavakkal emlékezett meg a rabszolgaságunk időszakáról. Öszszehasonlította a szomorú időt a jelen szabadságával, amikor ti is, kedves fiaim, az ipar minden ágát űzhetitek. Mégis engedjétek meg nekem, kedves fiatal barátaim, hogy én most e szabad időszakban, a saját tapasztalatom alapján nektek, szabad tanoncoknak, a szívébe véssem az első kötelességeteket. Első feladatotok, hogy tanulóéveitek alatt törekedjetek szünet nélkül az önálló gondolkodásra, mert csak az szabad ember, aki képes a világos, önálló gondolkodásra. Csak tőletek függ, valóban szabadok akartok-e ilyen módon lenni. Ha majd egyszer felszabadultok és idegen műhelybe kerültök, kísérjétek állandó figyelemmel mesteretek tevékenységét. Látni fogjátok ti is, milyen kellemetlen helyzetbe kerül az, aki nem a saját belátása szerint cselekszik. Az ilyen mester hamar elveszíti tekintélyét, szabadsága odavész, és később munkásainak valóságos rabszolgája lesz, s a biztos erkölcsi és anyagi csőd elé néz. Az igazi szabadság abban áll és csak az érheti el, aki a tanulóévei alatt szorgalmasan végzi dolgát, teljesen a munkájának szenteli magát és mindazt, amit megtanult, önállóan képes értékelni.

Az évek során Feivel mester szépen gyarapodott és gazdagodott: előbb a Síp utcában, majd az Aradi utcában vett nagyobb telket, hogy műhelyét az igényeknek megfelelően bővíthesse. Tudásvágya és igényessége sem csökkent, egyre újabb termékkel állt elő, melyek közül az új és célszerű formájú iskolapad országos sikert aratott. Sikerein felbuzdulva elhatározta, hogy részt vesz az 1862. évi londoni világkiállításon. Fáradozása nem volt hiábavaló, a kiállításon bemutatott takaréktűzhelyével bronzérmet nyert. (F. B.)

Lassan eljutottam odáig, hogy nagyobb gondjaim már nem voltak, sőt sikerült egy kis vagyonkát is szereznem. Soha nem mulasztottam el kötelességem, sem munkám, sem vallásom iránt és egyúttal hazámmal szemben sem. 1865-ben a Síp utcában már egy takaros házat mondhattam magaménak. Ezt a házat abból a célból vásároltam, hogy műhelyemet idehozzam, és egyúttal megnagyobbítsam. Erre azért volt szükségem, mert az eddiginél több munkást és tanoncot akartam foglalkoztatni.

A lakatosiparon kívül még egy oly iparágat is űztem, melyet eddig Magyarországon még nem ismertek: a vasbútoripart. Az Erzsébet téren egy üzletet nyitottam ezen termékek árusítására. Egymás után kerestek fel üzletemben a legelőkelőbb vevők, akik nem győzték csodálni újabb gyártmányaimat.

Minden évben új és új dolgokkal hívtam fel magamra a figyelmet. Ezekre az újfajta gyártmányokra a vásárolni kívánó közönség figyelmét az újságokon keresztül hívtam fel. Így nemsokára a nevem s ezt minden szerénytelenség nélkül mondhatom egész hazámban ismertté vált. Az anyagi sikerek az én ambícióimat már nem elégítették ki. Ugyanakkor tudásszomjam sem hagyott nyugodni. Alkalmat kerestem arra, hogy látókörömet szélesítsem. Így egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy a londoni világkiállításra nemcsak mint látogató megyek ki, hanem mint kiállító is helyet foglalok ott.

Ebből a célból egy takaréktűzhelyet készítettem és hogy gyártmányom minél sikeresebb legyen, minden tudásomat, és akaratomat beleöltem ebbe a munkába. Fáradozásomat siker koronázta, mert jól sikerült művemet a zsűri nagy bronzéremmel tüntette ki, és én voltam az első, mint zsidó minden bizonnyal az első, aki hazájának az ipar területén becsületet szerzett. Megjutalmazott takaréktűzhelyemet később aztán megvásárolta egy párizsi profeszszor kerek 1600 frankért.

Londonból hazatérve iparos társaim nagy ünneplésben részesítettek, mert abban az időben nem volt mindennapos esemény, hogy egy kézművest ilyen nagy kiállításon kitüntetnek. Bevallom, hogy a kiállított tárgyam a lakatos- és kovácsipar mesterdarabja volt. A kiállításon nyert jutalomösszeget azután a paksi árvízkárosultak javára adományoztam.

Gyártmányaim egyre kelendőbbek lettek, és úgy éreztem, itt az alkalom, hogy fióküzletet nyissak. Szegeden és Bukarestben kívántam ezt tenni. Mivel azonban a külföldi vállalkozáshoz nem tudtam megfelelő erőket szerezni, másrészt pedig az ipari jogviszonyok Romániában elég zavarosak voltak, tervemet feladtam, és minden erőmmel arra törekedtem, hogy budapesti főüzletemet minél magasabb színvonalra emeljem.

1876-ban műhelyemet az Aradi utcába költöztettem át, ahol meglévő telkemre egy emeletes házat építtettem. Közben minden szükséges géppel és szerszámmal elláttam magam. Tanulmányaim arra ösztönöztek, hogy vasból készült iskolapadokat gyártsak. Az iskolapadokon azután évről évre különféle javításokat eszközöltem, és újításokra is szabadalmat nyertem. Ez az iskolai objektum orvosi és pedagógiai körökben is hamarosan ismertté vált, és a legnevesebb szaktekintélyek is elismerő szavakkal nyilatkoztak arról a jó hatásról, melyeket iskolapadjaim a tanulók egészségére gyakorolnak.

De ez még nem minden! Iskolapadjaim használhatóságára Trefort Ágoston kultuszminiszter és Gönczy Pál figyelmét is felhívták. Az említett szakértők annyira dicsérték a két kormányférfi előtt gyártmányomat, hogy azok melegen ajánlották minden iskolának padjaimat.

Rövid idő alatt sok városi, községi és magániskola az én padjaimmal volt ellátva, sőt még külföldi iskolák is megkerestek megrendeléseikkel. Gyáram mind nagyobb és nagyobb lett, s amikor már az óceánon túlra is tudtam szállítani, a nagyszámú megrendelőt csak úgy tudtam kielégíteni, hogy áttértem a gőzerő használatára.

Feivel Lipót, az évtizedek alatt tekintélyes és gazdag iparossá lett mesterember önéletírásában a Ferenc József-i korra, és Feivelre is jellemző derűs történettel ajándékoz meg bennünket. Eszerint a Feivel-birtokon, mely valószínűleg a mai Zuglóban volt, a gazda gondozott magánutat épített, mely a legrövidebben vezetett Rákospalota és Fót felé. Ezen az úton a királynak is útvámot kellett fizetnie, ha éppen arra járt vadászni. Ferenc József ugyanis szenvedélyes vadász volt, aki aktív vadászélete alatt több tízezer vadat ejtett el. A Mikszáth tollára való anekdota pompásan belesimul a joviális monarchia, joviális uralkodó mondakörébe, és érdekes helytörténeti adalékkal is szolgál. (F. B.)

Meg kell még emlékeznem egy eseményről, melyet, ha nem említenék, derűs epizód maradna ki önéletírásomból. 1872-ben a Külső-Erzsébetvárosban egy hetvenkét hold nagyságú ingatlant vettem, mely a Rákos-patak mindkét oldalán terült el. A birtok évek óta Feivel-birtok néven ismeretes. A terület nagy részét 1885-ben felparcelláztam. Rövid idő alatt egész kis városrész jött létre rajta jó utakkal, vízvezetékkel és egy kis kereskedelemmel. A korábbi tulajdonos, Fagyas úr nem sokat tett a birtokon való közlekedés érdekében. Én egy jó utat létesítettem, melynek a végét kocsifeljáróval láttam el. Mivel az út építése nem kevés pénzembe került, úgy véltem, indokolt, ha az úton áthaladóktól vámilletéket szedek be. Az utat nagyon sokan használták, mert ez volt a legrövidebb út Rákospalota és Fót községek felé. Hogy az áthaladókat a fizetségre figyelmeztessem, a kocsifeljárónál egy póznát állítottam fel, melyen ez a felirat volt olvasható: Magánút.

Fóton és környékén gyakran tartottak nagy rókavadászatokat, melyen Őfelsége is részt vett kíséretével. A vadászatra érkezők rendszerint a legrövidebb utat választották, mely épp az én birtokomon vezetett keresztül. Én pedig nagyon büszke voltam arra, hogy az udvari fogatok, Őfelsége érkezése előtt az én kocsiállomásomon várakoztak.

Nagyon vigyáztunk arra, hogy fennakadás ne essék. Ezért a sorompót a vadásztársaság részére minden egyes alkalommal pontosan megnyitottuk. Egyszer mégis megtörtént, hogy Őfelsége korábban érkezvén a szokottnál, a sorompót zárva találta. Az alkalmazottak gyorsan szaladtak a házmesternőhöz, aki a sorompót megnyitotta előttük. Őfelsége mindezt látva, kérdést intézett a házmesternőhöz, hogy miért van itt egy út lezárva. Mikor a válaszból megtudta, hogy ez egy magánút, és aki át akar utazni rajta, annak tíz krajcár vámilletéket kell fizetnie, nem szólt semmit, de később az adjutánsával egy aranyat küldött át. Az omnibuszkocsisok e jelenetet látva az első rendőrállomásra siettek, s a legnagyobb megdöbbenéssel újságolták, hogy a Feivel-birtokon még a királytól is vámilletéket szednek.

A rendőrfőnök lóhalálában sietett a tett színhelyére. Meghallgatta a házmesternőt és a jelen lévő kocsist. Amikor azután a valódi tényállásról meggyőződött: hogy itt ténylegesen magánútról van szó, feleslegesnek tartott minden további vizsgálatot. Ez a jog megilletett engem, és ez ellen semmit sem tehetett.

Mikor én tudomást szereztem az egész ügyről, mély sajnálkozásomat fejeztem ki a házmesternő ügyetlensége és tapintatlansága iránt. De ez mégis intő jel volt számomra. Ettől kezdve mindenki számára szabaddá tettem az utat, hogy többé ne legyek kitéve ehhez hasonló kínos eseteknek. Az aranyat azonban, melyet mint a király ajándékát a házmesternő átadott nekem, megtartottam, és elláttam megfelelő dátummal. Később gyakran gondoltam viszsza azokra az elmúlt időkre, amikor az egyszerű zsidó lakatosmesternek még a király is vámilletéket fizetett...

Jelen közlésünkkel a végére jutottunk a hajdani szegény lakatosinas, Feivel Lipót önéletírásának. Hősünk az eltelt bő ötven évben a pesti és a magyar iparostársadalom megbecsült tagjává vált. Hazai és külföldi kiállításokon vett részt, tagja lett több jótékony egyesületnek, melyeket komoly összegekkel támogatott. Az uralkodó kétszer is kitüntette, ami érezhetően rendkívüli élményt jelentett számára. Egyszóval saját szorgalmával és tehetségével fényes karriert futott be a korabeli Magyarországon. Önéletrajza záró soraiban egy picit dicsekszik, de mindezt jogos büszkeséggel teheti, mert valóban küzdelmes életet élt, és sokat tett a közjó érdekében. (F. B.)

Egész munkás életemben arra törekedtem, hogy egyszerű viszonyok között, legjobb tudásom szerint a közjó érdekében tevékenykedhessem, s erre igyekeztem minden alkalmat megragadni.

Azokban a boldogabb időkben, amikor a hazai zsidóság már felvirágzott, már nem tartották méltóságon alulinak a politikusok sem, hogy egy egyszerű kézműves véleményét meghallgassák, s személyét elfogadják. 1870-ben megbeszélésre hívtak azok a legkiválóbb ipari kapacitások, akik a még Kossuth Lajossal együtt alapított és 1848 után megszűnt iparegylet feltámasztásán fáradoztak. Egyúttal kaszinót is alapítottak Országos Iparegylet néven. Mai napig is tagja vagyok mindkét intézménynek.

Tagja voltam annak a küldöttségnek is, mely 1859-ben háláját fejezte ki Őfelségének azért a nagy kegyért, hogy a zsidóknak engedélyt adott ingatlan vásárlására. A Rumbach Sebestyén utcai templom építésekor tagja voltam a hitközség építési bizottságának. Nem kis részem volt abban, hogy a templom építésekor jelentős megtakarítást értünk el.

Alapító tagja voltam a lovag K. L. Pesner által életre hívott Concordia egyesületnek, ahol előbb mint elnökhelyettes, később pedig mint tiszteletbeli tag tevékenykedtem.

1874-ben a Chevra Kadisának (zsidó jótékonysági egylet A szerk.) ezer forintot ajándékoztam egy szegényház építésére. Szegény öregeket, asszonyokat és férfiakat akartam oda felvétetni. Példám igen hamar követésre talált. Ily módon a szegényház építésére hamar összegyűlt a pénz, és az intézmény megkezdhette áldásos működését.

Szülővárosom egy tabernákulumot ajándékozott nekem, melyet mindenféle értékkel gazdagon díszítettek. A pesti izraelita hitközség újonnan épülő templomában két tiszteletbeli ülőhelyet ajánlott fel nekem és hitvesemnek. A hitközségnek ez alkalommal ezer forintot ajándékoztam, és ugyancsak ezer forintot adományoztam a pesti izraelita fiúárvaház megalapítására.

A gyáramban készített bútorokból kórházaknak és más jótékonysági intézményeknek ajándékoztam több darabot. Így például a városi tanácsnak húsz padot ajánlottam fel, hogy azokat helyezzék el az Erzsébet téren a nagyközönség használatára. Ezenkívül a Rókus kórháznak és a Zsidókórháznak is tíz-tíz vaságyat ajándékoztam.

A mi dicsőséges királyunk, Ferenc József két alkalommal is volt olyan kegyes, hogy kitüntetett, ezzel is tanúsítva azt az atyai szeretetet és gondosságot, mellyel ő viseltetett egy olyan ember iránt, aki országunk iparának oly nagy érdemeket szerzett. 1867-ben Párizsban ugyan elnyertem a nagy érdem-medaillont, de örömöm igazán csak akkor vált teljessé, amikor hazatértem és Őfelsége az ezüst érdemkereszttel tüntetett ki. 1896-ban a millenniumi kiállítás alkalmával elnyertem a nagy kiállítási medaillont, ugyanakkor Őfelsége pedig az arany érdemkereszttel jutalmazott.

Ebben az időben már elég jómódú voltam ahhoz, hogy az Aradi utcában egy háromemeletes házat építsek. Azt is elhatároztam, hogy ötvenévi önálló tevékenység után visszavonulok a magánéletbe, hogy jól megérdemelt pihenésemet élvezzem.